Egy csaknem huszonkét évvel ezelőtt megjelent játék esetén könnyű lehet arra gondolni, hogy a felemlegetése mögött nosztalgikus indíttatás lapul, ennek ellenére nem fogom érzelgős hangnemben elrebegni, hogy milyen jó is volt a régi szép időkben nyomulni vele... nem-nem, a The Operative - No One Lives Forever-t most vittem végig először. Kipróbálni persze kipróbáltam anno, de egy-két pályánál szerintem nem jutottam benne tovább, mert alapból sem voltam oda az FPS-ekért, ezen felül kissé nyögvenyelősnek, bonyolultnak tűnt a játékmenet a különféle kütyük miatt - akkoriban még jóval inkább divatban-, illetve jelen voltak az obskurus rejtvények, a fura, kiforratlan megoldások, valamint sokszor a kezelhetőség is elég kezdetlegesnek, kényelmetlennek volt mondható. Mindezek miatt már előre bevizionáltam magamnak, hogy a vele töltött időm nagy részében csak körbe-körbe kóválygok majd a pályákon, mire nagy nehezen rájövök, hogy hogyan lehet továbbjutni, így inkább megkíméltem magam az esetleges hajtépéstől. Később viszont eléggé rákaptam a Monolith játékaira - elsőként és leginkább a F.E.A.R. miatt -, ezért aztán a nolfi két része is felkerült az idővel végigjátszandó címek listájára, s ahogy ezen írás puszta elkészülte is mutatja, mostanra szépen lekerült onnan. Nem mellesleg szerencsésen jött ki, hogy épp ez idő tájt végeztem vele, mivel pont egy évvel ezelőtt jelent meg az első bejegyzésem, ráadásul épp a Condemned - Criminal Origins-ról, ami történetesen szintén a Monolith berkein belül készült, így az évfordulóhoz nem is volt szükséges semmi különöset kitalálnom, egyszerűen csak ismét előhozakodhattam eme nem kimondottan kutyaütő brigád egy másik művével:).

A NOLF legszembetűnőbb különlegességét az adja, hogy egy 60-as évekbeli titkos ügynökös, James Bond-utánérzésű lövöldözős játékról van szó, persze annyi csavarral, hogy a jellemzően, mondhatni sablonszerűen soviniszta hím helyett egy Cate Archer nevű hölgyeményt irányítunk. Persze a belső nézet miatt a tényleges játékmeneten ez nem érződik, a kezünk nyilván női kéz, de "magunkat" csak az átvezetőkben fogjuk látni teljes mértékben, illetve még a tükrökben is, amit meglepetésemre technikailag egész jól megoldottak, pláne a korához képest. A sztori még eleinte úgy-ahogy komolyan indul, ahogy néhány ügynöktársunkkal egymás után végez egy főgonosz, de igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy inkább a derűs hangvétel lesz jellemző. Nem is nagyon lehet komolyan venni az eseményeket: nem mondom, hogy a cselekménynek semmi váza, de a műfajra jellemző fordulatok és köpönyegforgatások inkább bugyuták, mintsem meglepőek vagy hatásosak, de nyilvánvaló, hogy nem is az volt a szándék, hogy leessen az állunk, elég csak a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb figurák felbukkanására gondolni, melyek közül a legkirívóbb az elviselhetetlen énekhangjával kínzó, túlsúlyos bandafőnök asszonyság, aki mintha Tirol valamelyik lankájáról bucskázott volna be a képbe. A párbeszédeket nem mellesleg igényesen megírták és profin is adják elő, amivel nem csak a kisfilmekben szembesülhetünk, de ha nem rohangálunk ész nélkül, akkor a gengszterek csicskásai közt elhangzó eszmecseréken is gyakorta elmosolyodhatunk, olykor egyenesen elgondolkodván, hogy talán nem is kéne golyót repíteni a figura fejébe, jobb volna inkább csendben elosonni, amennyiben az megoldható.

A grafika egyébként sokkal kellemesebb, mint amire emlékeztem. Csodát nyilván nem kell várni, de egyáltalán nem vészes a helyzet, a színek pl. ízlésesek, a mozgást a lehetőségekhez képest szerintem megfelelően megoldották - de legalábbis poén volt nézni a lépcsőkön holtukban lebukfencező ellenfeleket:). Sok régebbi játéktól megy el a kedvem nem is csak a szemkifolyatóan ronda felületek, de a szögletesség, a fárasztó élettelenség, valamint a borzalmasan merev animációk miatt, itt viszont valahogy még pont rendben volt minden (amin egy kicsit magam is elcsodálkoztam). Ennek elsődleges oka a kiváló hangulat lehet, továbbá az, ami a külcsínnél is fontosabb legalább egy fokkal...

...mégpedig a játékmenet. Nem fogok hazudni, természetesen itt is előjön az old school FPS-ek jó pár gyermekbetegsége, a tipikus időhúzások, a hülyeségeken való elakadás, a keresgélés, hogy most mit csináljak, merre menjek, na meg azt is roppant mód élveztem, amikor olyan akadályok zárták el előlem a továbbjutást, amelyek a valóságban simán kikerülhetőek/átugorhatóak lettek volna. Aztán ott van a létrahasználat, ami még a régi, ósdi módon működik, nincs hozzá se animáció, se valódi interakció, csak megközelíted és hozzáragadsz, a végén meg nem is nagyon tudod, hogy merre kéne forgolódni, hogy rendesen lejöjj róla... mindezekért viszont elég rendesen kárpótol a remek atmoszféra, valamint a rendkívül változatos pályák és megoldandó feladatok. Lesz néhány olyan helyzet, ami filmekből már ismerős lehet, mint amikor ejtőernyő nélkül kell kiugranunk egy repülőgépből, de sosem lesz zavaró, na meg egyébként is más dolog nézni valamit és más dolog benne lenni. A várakozásaim ellenére már a kezdés, a Marokkóban játszódó első küldetés bevezető szakasza sem egy tipikus lövöldözéssel vegyített rohangászás, hanem mesterlövészpuskával kell megvédenünk egy nagyot halló diplomatát az életére törő fegyveresektől, miközben az illető persze semmit sem vesz észre az egészből. A sokszínűségre nem lesz tehát panasz, aki pedig nálam is fogékonyabb az ilyen típusú játékokra, az a viszonylag hosszú, szerintem alaphangon olyan tíz-tizenkét órás játékidő miatt akár igen masszívan is a képernyő elé tud ragadni. Én inkább csak kisebb dózisokban szórakoztattam magam vele, de időközönkénti kihagyásokat beiktatva mindig jó volt hozzá visszatérni, mert tényleg elég sokféle terepet barangolhattunk be, ahol szinte sosem kellett ugyanazzal a berögzült metódussal élni.

Két-három bekezdéssel ezelőtt elhintettem, hogy itt akár a lopakodás is működhet, és valóban van rá lehetőség, de összességében véve nem az igazi, kiváltképp akkor, ha netán az ellenfeleink életét is szeretnénk megkímélni. Eleinte még próbáltam magam átadni a settenkedős szuperkém-hangulatnak, de ezt megnehezítette pl. az, hogy az osonás gombját nem elég egyszer lenyomni, hanem folyamatosan rajta kell legyen az ujjunk... amit úgy még meg is tud szokni az ember, viszont tapasztalataim szerint az ellenfél is elég rapszodikusan viselkedik, amennyiben ilyen szándékkal megyünk neki a kihívásoknak: néha játszi könnyedséggel kerülgettem őket, néha viszont igazi sasszemnek bizonyultak, akik egy kiterjedt pályaszakasz másik végéből is azonnal kiszúrtak. Ennek megfelelően azok a részek voltak a legkellemetlenebbek, amikor kötelező volt észrevétlennek maradni, máskülönben buktuk a küldetést... a realitástól finoman szólva távol álltak, inkább kezdetlegesnek és fárasztónak mondanám őket, ráadásul az őrök hátulról való leütése is kb. akkor működik, amikor a program úgy gondolja (vagy csak én nem éreztem rá...?) Van persze mindenféle kémkütyünk, melyek elvileg hozzásegítenek akár a lopódzós stílus sikeresebb kivitelezéséhez, mint pl. a kamerákat hatástalanító szerkezet, az őrkutyák figyelmét elterelő... robotpudli (?!), vagy épp a testeket valami nehezen magyarázható módon nyom nélkül eltüntető vegyi anyag, ami elvileg azért lenne szükséges, mert itt még nem lehetett felkapni és elrejteni az összerogyó áldozatainkat, viszont ezeket lényegében sosem használtam, mert amikor működött a lopakodás, akkor ezek nélkül is működött. A kamerákat minimális türelemmel ki lehet játszani, őrkutyák igazából alig lesznek, a testeket pedig nem volt, aki felfedezze, mert lesben való haladtomban folyamatosan likvidáltam mindenkit. Valószínűleg ez a stílus is elsajátítható jobban annál, mint amennyire nekem sikerült, én mindenesetre vegyítettem a két módszert, mert egyébként a lövöldözés kimondottan élvezhető lett a játékban, noha a gazfickók itt már tényleg csak annyira képesek mesterséges intelligencia szintjén, hogy rohannak felénk, lőnek és persze meghalnak, esetleg vetődnek előtte egyet-kettőt. Mindezzel együtt mégis azt mondanám, hogy a Safecracker nevű pálya volt a kedvencem, mivel ott igazán jól működött az orvgyilkolás (nyílpuskával kiváltképp élvezetes volt művelni), emellett magát a terepet is remekül kidolgozták, az igen változatosra, sokfélére sikeredett tennivalókról nem is beszélve.

Így a vége felé pedig jöjjön pár vegytiszta negatívum, ami hol kisebb, hogy nagyobb mértékben nyomta rá bélyegét a játékélményre. Az első ilyen a borzasztóan sutácska tárgykezelés, a közelítés, tehát a zoom működése, legfőképp pedig a kütyük előkeresése/kiválasztása, amihez nem is találtam opciót a beállításokban, mígnem rájöttem, hogy valamiért csak az [ő] és az [ú] billentyűkkel tudok váltani köztük - el lehet képzelni, hogy milyen kellemetes volt keresgetni ezeket WASD és az egér mellett, pláne mikor csak a monitor világította be a helységet. Nyilván nem várom el egy 2000-ben kiadott játéktól, hogy valamilyen körtárcsás vagy hasonló módszert alkalmazzon, de ennél azért lehetett volna barátibb is. És ha már kütyük: majdnem minden pálya előtt kapunk egy-egy - egyébként opcionális - betanító szakaszt, ami tényleg az utolsó kis bizgentyű használatára is megtanít. Ezek közül több is volt, amit végül sosem vettem igénybe, ellenben akadt olyan alapvető okosság, amire az egyik utolsó pályán lett volna csak igazán szükség, de a játék sosem mondta el, hogy egyáltalán lehetséges - én is csak akkor tudtam meg, amikor kínomban már meg kellett nézzek egy végigjátszást, hogy mégis hogyan kell ott továbbjutni.

Egyéb problémák: harc közben zavaró volt, mikor visszaváltottam egy fegyverre, de már nem az a lőszertípus volt betárazva, amit legutoljára használtam (mert többféle lőszer is van a játékban), aztán előfordult olyan is, hogy hiába hevert ott fizikailag a leszedett ellenfelek által elhullajtott fegyver, a muníciómat mégsem tudtam belőlük feltölteni - létezik, hogy kilőtték az összes golyót? A boss-harcok pedig kifejezetten bénák voltak, továbbá a járműves részek is hagytak maguk után kívánnivalót: a motor irányítása elég ócska, rettentő érzékenyre lőtték be. Végezetül a gyakorta ostobán és logikátlanul működő fizika hagyott keserű szájízt maga után, ami persze a játékmotor viszonylagos kezdetlegességére vezethető vissza, mindenesetre ha nem is gyakran, de azért előfordult, hogy a valóságtól egész elrugaszkodott, hajmeresztő szerencsétlenkedésekre kényszerültem, hogy tovább tudjak jutni.

Hibáktól és hiányosságoktól tehát nem mentes a program, de még ezek sem tudják sem elrontani, sem pedig számottevő módon megnehezíteni az élvezetét, amit mi sem bizonyít jobban, hogy én magam is nem hogy végig bírtam játszani, hanem egyenesen örömmel tettem (persze az alkalmankénti nyűglődésektől eltekintve:)), pedig én aztán igazán háklis vagyok az ezredforduló környéki FPS-ek mizériáira. A hangulat, a kissé buggyant, olykor komolyabb, de mindenképp jól előadott sztori, az igazán élvezetes gameplay és a rendkívül sokoldalú küldetések és helyszínek miatt a végeredmény nálam ötös alá. Mielőtt nekiültem volna, magamat ismerve legalább egy osztályzattal kevesebbet jósoltam volna neki, de meglepően jól öregedett, szerintem nyugodtan próbálkozhat vele bárki, aki egyébként szereti a műfajt, de régi mivolta miatt eddig tartózkodott tőle.