Jellegzetes rajongói vélekedés övezi egyik kedvenc zenekarom, az Arsis bemutatkozó albumát: az A Celebration of Guilt-et afféle örök mérceként állították társai fölé, miszerint ez volt az etalon, egyből a csúcsra hágtak vele, azóta pedig csak a környező bérceken túrázgatnak és ilyen magasságokba már nem sikerült eljutniuk. Ez az állásfoglalás roppant különös számomra és mindig birizgálta az érdeklődésemet, mert akárhogy is hallgattam a teljes lemezsort, szerintem legalább két alkalommal egyértelműen túlszárnyalták. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy még a műfaján belül is egy kissé különc zenéről beszélünk, ami nem követi mereven a normát, ilyenformán nem meglepő, ha a véleményeket talán nem lehet igazán jól megfogni, hisz minden valószínűség szerint különcöktől származnak:). Akárhogy is, de a 2004-es debüt a dallamos/technikás death metal egyik megingathatatlan klasszikusának számít, melyet én is gyakran hallgatok, ez alkalommal pedig megpróbáltam még egy kicsivel mélyebbre ásni magam benne, hogy jobban átérezzem és megértsem a körülötte lengő mítoszt.

Elsőnek azzal kezdeném, hogy meglátásom szerint három igazi csúcsteljesítmény került fel ide, ráadásul még szép sorban egymás mellé is tették őket: a második Maddening Disdain jól megmutatja egy szeletét annak, hogy mi mindenért is lehet szeretni az együttest. Hiába gyors a tempó, nincs esztelen kapkodás, hiába reszelik durván a húrokat, nincs a tűréshatárig agyontorzítva, van ellenben őrülten sodró lendület és elsőre megjegyezhető, iszonyú fogós témák - a kórus alatti megariff hallatán egyszerűen MUSZÁJ léggitározni, én legalábbis képtelen vagyok a billentyűzeten tartani az ujjaimat:)! Abszolúte tökéletes szám, az egyik legjobbjuk. A Seven Whispers Fell Silent az általuk kínált jóság már egy másik szeletét mutatja meg, nevezetesen a dallamosnak ugyan dallamos, mégis igen szokatlan módon megkomponált hangsorokat, melyek megfognak minket, mi mégsem tudjuk igazán megfogni őket, hanem csóváljuk a fejünket, hogy milyen rendhagyó az egész, mégis szinte azonnal hozzánk nő. A mesteri trió harmadik tagja a Return, ahol direktebb, de továbbra is tekervényes, furmányosan megcsavart gitármunka indítja be a fémre fogékony hallgatót: itt úgy lehet zúzni, hogy közben szinte még az intellektusunkat is masszírozzák:).

Mindezzel persze nem fújt ki a lemez, vannak még hasonló színvonalú dalok, ilyen a változatlanul érdekes megoldásokkal operáló Carnal Ways to Recreate the Heart, az intenzív, magával ragadó Wholly Night, vagy a koncerteket is gyakorta záró The Face of My Innocence, amely valószínűleg a szövevényes, mégis ütősen berobbanó főriffje miatt is lehet közkedvelt (nálam a többihez képest kicsit hátrább lelhető fel a listán). Viszont ami a többi versenyzőt illeti, kiváló helyett "mindössze" jónak érzem őket - ha valaki leülne nálam és elgitározná valamelyiket, biztosan csak néznék, hogy ez igen, van itt tudás és technika, egyben hallgatva mégis valahogy összefolynak és elmaradnak az élvonaltól. A legkevesebb izgalmat talán az Elegant and Perverse váltja ki belőlem, ami eleve úgy indul, mintha az előtte lévő, kissé bizarr Dust and Guilt közvetlen folytatása lenne, vagy a banda groteszk borítóit figyelembe véve talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy a kevésbé kifejlett, enyhén csökevényes sziámi ikertestvére, akit rendszerint a kabátja alatt rejteget:). Aztán megfigyeltem még egy érdekességet: az együttes főembere, az énekes/gitáros James Malone olykor vokállal indít néhány dalt, ami ebben a stílusban viszonylag szokatlan, és az igazat megvallva nem is nagyon működik nálam. Ilyen itt a The Sadistic Motives Behind Bereavement Letters, vagy egy későbbi albumon a Carve My Cross folytatja ugyanezt a hagyományt, a már említett Dust and Guilt pedig csak pár taktussal marad le arról, hogy csatlakozzon a klubhoz.

Ha nagyon akarnám, talán csűrhetném-csavarhatnám és matekozhatnék addig, míg kiváló értékelést tudnék adni a Celebration-re, hogy ne lógjak ki a sorból (na várjunk csak, nem eleve különcökről beszéltünk?), na meg hát tényleg vannak itt óriási kedvencek és objektíven rosszat se lehet mondani semmire, egy igen enyhe kilengésű ingadozást azért mégis megfigyelni vélek minőség terén. Emellett ildomosnak látom érzékeltetni a különbséget más munkáikhoz képest, mivel így az alapos vizsgálat és figyelmesebb elmélyedés után arra jutottam, hogy a sorlemezek listáján nálam még épp le is csúszik a dobogóról, ami osztályzatban kifejezve annyit tesz, hogy ötös alá;).