Nem kevés jelzőt lehetne felsorolni, ha a Neurosis zenéjének felcímkézésével, stílusának körülírásával szeretnénk megpróbálkozni. Én lehetőség szerint ezek egyikével sem kívánok élni, sokkal inkább lehet érdekes egy másik megközelítés, amivel hang-kavalkádjukat némelyek jellemezni igyekszenek: szerintük az együttes alkotásait nem is értheted igazán, amíg teljesen át nem adod magad neki, illetve hogy ez meditatív, spirituális élmény. Ha az ember belehallgat valamelyik lemezükbe, akkor ezt nagy valószínűséggel igazoltnak is fogja tekinteni a többnyire elég hosszú, a konvencionális megközelítésre fittyet hányó, egy-egy témán néha a végtelenségig rágódó, elvont és súlyos dalszörnyetegekkel szembesülve. S bár különlegességüket magam is elismerem és nem is sorolnám őket az igazán emészthetetlen előadók közé, másokhoz képest mégis elég keveset forognak nálam, mivel a zene elsősorban művészet kell legyen, a művészet pedig meglátásom szerint elsősorban gyönyörködtessen, nem azt igénylem tőle, hogy meditatív legyen, nem ebben látom a funkcióját. Hasonló véleményen vagyok a spiritualitás tekintetében: ha van is egy zenének szellemi üzenete, elsősorban jó zene legyen, és csak azután akarjon valamilyen szellemiséget közvetíteni, persze ha egyáltalán vevő vagyok arra a bizonyos szellemiségre. Ebből kifolyólag tehát menőzhettem volna egy Through Silver in Blood-, vagy The Eye of Every Storm-ismertetővel, hogy megmutassam, milyen elmélyült vagyok, de ezeknél jóval inkább kedvemre való a Times of Grace - nem csak azért, mert az új(abb) kori megnyilatkozásaik közül talán ezen állnak a legközelebb ahhoz, hogy erőfeszítéseik egy-egy gyümölcsét konkrétan dalnak lehessen nevezni, hanem mert az ehhez kapcsolódó turnén ismerkedtem meg velük az 1999-es magyarországi fellépésükön, ami egyúttal életem első koncertje volt.

Már abból is látszik, hogy az együttes komolyabban veszi az ambient részt, hogy sokakkal ellentétben a Suspended in Light című intrójuk nem érződik funkciótlannak, nincs rajtam a késztetés, hogy átléptessem, hanem szinte még hallgatnám is tovább - hangulatos merengése kiváló környezetet biztosít annak, hogy berobbanhasson a The Doorway masszívan horzsoló riffje. De bármekkora is a súly, mégis igen fogós hangsorral van dolgunk, hiszen mikor a koncert után megvettem a kazit, az eltelt idő ellenére is egyből felismertem, hogy "hé, ez volt a nyitószám a koncerten!", és véleményem szerint az üvöltözős ének is szépen rásimul az élő változathoz képest pár fokkal kevésbé agyrepesztő, de még mindig elég súlyos zenei monstrumra (a belassuló középrész hallatán szerintem egy rinocérosz is megilletődötten pislogna:)). A dalszerkezet szokásuk szerint nincs különösebben túlbonyolítva, de azért még érvényes az, hogy érezni is kell, amit hallunk, nem csak úgy berakni a háttérbe és hadd menjen, mert hiába nem túl komplex, a hangrétegeket elég sűrűn pakolták egymásra. Az albumon gyakorta dominál az ehhez a dalhoz hasonló szerzői hozzáállás, vagyis a főtémák egyszerűek és kellő kapaszkodót nyújtanak, továbbá minden karcosságuk ellenére az énektémák is elég emlékezetesek tudnak lenni, és ugye nagy valószínűséggel lesz majd valahol középtájon egy váltás, ami kisebb-nagyobb mértékben új megvilágításba helyezi az egész kompozíciót (uhh, nem arról volt szó, hogy nem menőzök meg nem akarom megmutatni, milyen elmélyült vagyok:D?).

Akárhogy is, de ha tetszett valakinek az első teljes értékű szám, akkor hasonló minőségre számíthat többek közt az őt követő két szereplőtől is (az Under the Surface különösen finom), nekem igazából csak a Belief című, a többihez képest rövidebb track-nél bicsaklik meg a színvonal. Nem tudom, valahogy idegen nekem, nem fognak meg a zenei részek, inkább furának és érdektelennek tartom őket s mivel az ének a zenét követi, így arról is hasonló a véleményem. A továbbiakra viszont nincs igazán panaszom, a korong második feléről gyakorlatilag akármit kiemelhetnék, persze leginkább az Away adja magát: ez a melankolikus, szomorú-szép merengés erősen elüt minden mástól, amit itt megtapasztalhatunk. A billentyűsök egyébként folyamatosan jelen vannak ilyen-olyan effektek és színezések képében, de kifejezett zongorahatással leginkább csak itt kívántak élni, ami igen gyönyörűen egyesül a többi hangszer minimalista használatával. Pici súly azért lesz, ám itt még az sem kelt olyan marcangoló benyomást, egyébiránt pedig megkapó, egyéni hangulata miatt ez a második kedvencem a The Doorway után.

Említhetném még az End of the Harvest-et, amely talán a legsúlyosabb, leginkább doom-os döngöléssel erősít, netán a dalként nála is erősebb címadót, esetleg a fúvós hangszereket is szolgálatba állító levezető tételt (más helyütt egyébként skótdudára emlékeztető hangszínekkel is találkozhatunk), vagy egyáltalán azt a tényt, hogy a hangulatkeltő átvezetők itt valahogy nem fulladnak irritációba, legyen is szó bármelyikről. Érdekes még az is, hogy az együttes a Tribes of Neurot nevű mellékprojektjével megjelentetett egy Grace nevű kiadványt, amely azzal a célzattal született, hogy két CD-lejátszó használatával a két lemezt egyszerre elindítva azok egy egymást kiegészítő élményt adhassanak. Ma már nyilván simán meg lehet találni a neten az alapból összefésült végeredményt, és hát megint bizonyságát kell tennem annak, milyen felszínes vagyok, de az atmoszférikus hang-, és beszédmintákat tartalmazó támogató anyag érdemben nem sokat tesz hozzá a Times of Grace-hez. Eleve inkább a nyugisabb részeknél tűnik fel egyáltalán, hogy vannak további sávok, a zúzósabbaknál már kevésbé, ha pedig mégis, akkor is inkább zavaró az egész - kb. olyan érzése van tőle az embernek, mint mikor zenehallgatás közben az utcáról behallatszódik valami fura háttérzaj.

Ezt persze tényleg csak érdekességként említettem, a sima album megítélését semmiben sem befolyásolja. Kétségtelenül homogén anyag ez, az első pár hallgatáskor olyan érzése lehet az embernek, hogy végig ugyanaz a szám megy, emellett a nyugis részek is eleinte inkább leültetik, mintsem közelebb hoznák a nagy egészet, de úgy vélem, hogy olyan sok próbálkozás nem szükségeltetik ahhoz, hogy a kiemelkedőbb momentumok rögzüljenek, onnantól pedig már jóval könnyebb dolgunk van. Nem tartom tehát olyan befogadhatatlannak vagy zsibbasztóan súlyosnak ezt a pakkot, mint amilyen hírük van általában, végeredményben pedig egy ötös alá mellett tettem le a voksom - vannak rajta igazán kiváló számok, de akad egy-két kevésbé sikerültebb is, vagy ahol egy picit azért átbillenünk a kevésbé jó értelemben vett monotóniába, de még így is jó szívvel tudom ajánlani zenei érdekességekre éhes, továbbá elvontságra és mélységekre is nyitott érdeklődőknek.