Úgy rémlik, hogy talán egy Paramore-videó mellé tehette be a youtube az Icon For Hire egyik videóklipjét, nevezetesen a Make A Move-hoz készült filmecskét, és azt azért nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, de felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy a többi számukba is belehallgassak. Az elsőként megnevezett zenekarhoz hasonlóan ők is egy női énekessel domborító, inkább populárisabb, de jobbára még rock-nak mondható zenekar, ilyesmit pedig mindig jó feltenni, ha durvább v. elvontabb zenékhez valamiért épp nincs hangulatom, vagy mondjuk olyan vendégek vannak nálam, akik inkább a befogadhatóbb irányzatokkal kompatibilisek:). A külsőségeken hamar túl kellett lépnem, ha esélyt akartam adni az Icon-éknak - nem arról van szó, hogy a tagok külsejével bármi gond lenne (na jó, a röhejes punk frizurával virító pali már egy kissé sok), inkább ez az ugrabugráló, kalimpáló attitűd idegen nekem, amivel a videóikban általában előadják magukat. Gondolom ebben a zenei közegben el kell játszani, hogy marha menők vagyunk, de tőlem ettől még elég távol áll az ilyesmi. Jelen szösszenetben viszont inkább a zenével szeretnék foglalkozni, pontosabban a Scripted c. bemutatkozó albumukkal.

Ha lecsupaszítjuk, akkor valóban fogós, slágeres rockzenét hallhatunk itt erőteljes, erős refrénekkel (és amennyi eljutott hozzám a dalszövegekből, annak alapján azt mondanám, hogy még a dalszövegek is elég értelmesek, jól megfogalmazottak), viszont érdemes tudni, hogy a hangszerelés elég pop-os, csupa olyan effekttel nyakon öntve, amelyektől tényleg egy sima mainstream banda érzetét keltik. Ezt még azzal együtt is így látom, hogy a dalok szerintem itt jobbak, mint amit általában hallhatunk az efféle formációktól, és amelyek legtöbbjét egy végighallgatásra sem szoktam méltatni, annyira üresek és semmitmondóak. A Scripted-en nem jellemző, hogy lemennének ilyesféle igénytelenségig, többnyire elmondható, hogy az összes dal minimum jó, de akadnak egész kiválóak is. A már említett Make A Move például nem rossz, összességében működőképes, de ennél még sokkal jobb a szintén videóklipes Off With Her Head: valószínűleg itt találkoztam a legjobb énektémákkal, a felépítése is frankó, a gitár is hangsúlyosabb, mint néhány egyéb esetben - ha csak az alapkiadást vesszük a bónusznóták nélkül, akkor ezt mondanám az album legjobbjának, bármikor meg tudom hallgatni. Hasonló minőséget képvisel még számomra az Overture c. intro-val felvezetett Theater, az énekesnő nagyon kitesz magáért, a hangmérnöki munka abszolút profi, ütős, bombasztikus cucc, első dalnak totál jó választás.

Ezek után afféle "második körben" a roppant dögös Up In Flames-t említeném meg, persze a The Grey névre hallgató, zongorával indító ballada sem egy elvetélt ügy. A rockzenei hangszerek inkább csak a sikerültebb refrénnél ugranak be erősítésképp, de még ezekkel együtt sem válik túl marconává, így a durva zenékre kevésbé edzett füleknek is kellemes lehet. A másik hasonló jellegű dal Only A Memory címen fut, de már nem váltott ki nálam akkora hatást. Ezt úgy általában a továbbiakra is el tudom mondani: jól el lehet hallgatni a Get Well-t vagy a Fight-ot is, de pl. az Iodine vagy a Pieces miatt sincs igazi szégyellnivalójuk.

Ahogy arra már utaltam, van itt két bónusz-nóta is: tippre azt mondanám, hogy talán azért kerültek ilyen státuszba, mert itt jobban kiugrik a zenéjük keményebb éle, de legalábbis nincsenek úgy agyonöntve az egyébként jellemző effektekkel. A Fall Apart-ot vétek is lett volna fiókban hagyni, mert bónuszokkal együttvéve ez az album legjobbja: király gitárriffek, csodás, jóval érzelemgazdagabb, kevésbé "menőző" ének, de még a dalszöveg is valami meglepően mélyre sikeredett - nálam ez abszolúte maximális teljesítmény. A Call Me Alive-nál morog legjobban a gitár, itt tetten érhető némi metalcore-os breakdown is, a legkorábbi korszakukban nyilván ilyen hatások is fellelhetők voltak náluk (azon sem lepődnék meg, ha ez konkrétan a legelső számuk lett volna). Marha jó lett egyébként ez is, a hathúros a lágy részeknél sem kerül háttérbe, nemkülönben remek az ének, néha szinte csilingelően szép. 4:47-es hosszával ez az egyetlen, ami átlépi a négy perces határt, így azt is elmondhatjuk, hogy nem kívánták túlzottan megerőltetni a hallgatókat a végtelenségig elnyújtott témázgatással, azaz ilyen tekintetben is elég rádióbarát az anyag.

Végszóként azt tudom mondani, hogy ez egy igényes, dallamos, populárisabb ízű rockzene, ha csak ilyesmi menne a kereskedelmi adókon, még tán érdemes is lenne bekapcsolni a tévét (bár az okosabbjának szerintem régóta nincs is:)). Értékelésként végül a négyes mellett döntöttem - lehetne talán egy lépcsővel feljebb is, de bejött a képbe a szubjektív énem, annak pedig ezek a pop-os ízek nagyon nem kellenek:)! Elvitathatatlan viszont, hogy ez nem egy rossz lemez, még a mindenkori lejátszási listámon is ott figyel, legfeljebb néhány dalt átléptetek. A további albumaik annyira már nem nyerték el a tetszésemet, elijesztett a túlságosan is kommersz, művi hangzás és hozzáállás. Talán ha mélyebben beleásnám magam valamelyikbe, jobban előjönnének az értékek, de minek hadakozzak azzal a számomra idegen gépiességgel, amikor milliónyi zenét hallgathatok, ahol az előadóknak esze ágában sem volt ilyesféle akadályokat létrehozni...?