Ó, igen, a Metallica garázslemeze - kár, hogy a Garage Inc. cím pont foglalt lett:). Ezt minden bizonnyal Hetfield-ék is csalódottan konstatálták, így bánatukban az egyik szám után inkább St. Anger-nek nevezték el az albumot, amely egyébként nem kifejezetten a barátságos fogadtatásáról lett híres. Ezt nagyon nem is lehet csodálni, mivel nagykiadós zenekartól, meg úgy egyáltalán a világ legnépszerűbb metal-bandájától azért rossz néven lehet venni, ha kis túlzással úgy szólnak náluk a dobok, mintha valaki vödröket kalapálna. A kiadás hátterét nyilván mindenki ismeri, aki pedig netán nem, könnyen utána nyomozhat, mindenesetre az együttes nyolcadik albuma a nehéz háttér miatt amolyan terápiás kiadványként is értelmezhető - tudtommal eleve nem is csak az énekes írta a dalszövegeket, hanem a többi tag is belefolyt ebbe, ami azért néhány résznél érződik is. Egyébként pedig ilyenkor már legalább tíz-tizenkét éve erősen hangoztatták, hogy ők bizony azt csinálnak, amit akarnak, ha egy számba country-s részeket akarnak tenni, akkor azt fognak tenni, ha könnyedebb hard rock-ot akarnak játszani, akkor azt fognak, ha szimfonikus zenekarral húzatnák a nótáik alá, akkor azt intézik el, ha meg egy ilyen fésületlen hangzással akarnak kihozni valamit... nos, természetesen ilyen téren sem volt semmi, ami visszatarthatta volna őket. Legalábbis a jelek szerint senki sem mert szólni nekik, hogy azért ez így nem a legjobb.

Egy ilyen bevezető után meglepő lehet, de nekem olyan különösebben nagy bajom nincs a lemezzel. Nálam a metal zene a gitárokról szól, a gitárokkal kezdődik, a dob csak utána jön, úgyhogy ha utóbbi nem annyira fényes, azt még könnyebben elfogadom. Meg aztán meg kell mondjam, hogy amikor egy elég rossz hangzású rádióadás során először meghallottam a címadó számot, igazából már annak is tudtam örülni, hogy hé, végre rendesen riffelnek, ahogy azt kéne, főleg egy olyan zenekarnak, amelynek még a nevében is benne van a metal szó! Nem mintha nem ismerném el akárhol, akármikor és akárkinek, hogy ez a hangzás nem elfogadható egy önmagára igényes zenekartól, de amennyire látom, ezúttal úgy voltak vele, hogy "hé, mi vagyunk a Metallica, most olyanunk van, hogy egy kicsit igénytelenkedünk, ha akarjátok, megveszitek, ha nem akarjátok, nem veszitek, nekünk már úgyis mindegy, a malacpersely dugig van, a koncertekre meg úgyis eljöttök". Én pedig ilyenkorra már azt könyveltem el magamban, hogy a legjobb esetben is csak a hard rock-ig keményedő, de inkább egyre lágyabb, befogadhatóbb, számomra kevésbé izgalmas vagy érdekes zenére lehet számítani tőlük, így amikor meglepett örömmel vehettem tudomásul, hogy mégis hajlandóak zúzni egy kicsit, sokkal könnyebben tettem túl magam a nyilvánvaló hiányosságokon. Kevésbé cirkalmas körmondatokba öltve: én ezt az albumot is szívesen hallgatom. 

Pedig már a kezdő Frantic sem igyekszik megkönnyíteni az ember dolgát: nem csak a hangzás, de maga a zene is elég szokatlan. A kottáik tanulmányozása során feltűnhet, hogy eleve nem is nagyon szoktak a gitár nyakának ezen részeire tévedni - már ami az E-húrt illeti:). Nem kell persze semmi óriási megoldásra számítani, egyszerűen csak tőlük hatott az ilyesmi újszerűen, legalábbis számomra. Egyébként maga a dal is kedvelhető ezzel a fura ritmizálással, bár a "refrén" tikkelése ismét csak próbára teszi a türelmünket: nyilvánvalóan ezzel is azt próbálták érzékeltetni, ahogy az ember lassacskán bekattan, de tény, hogy azért egy kissé hülyén tud hangozni. A címadó már nem ennyire fura, avagy különc: ha nem is ugyanabból a megközelítésből, de ez is a jobbak közül való, esetemben még a léggitár is előkerül. A verzéknél viszont legfeljebb a lég-akkordbontások mennek - ez a rész tényleg kellemesebb lenne egy jobb hangzással, vagy hogy mást ne mondjak, egy fokkal kevésbé hamisan dalolászó énekessel, mert itt néha még nekem is feltűnik, hogy nincs minden rendben. Emellett hallható ebben némi káromkodás, amivel a szöveg alapján a Master of Puppets-ről való Damage, Inc.-re akarhattak visszautalni, mindenesetre ez a harag így már nem annyira szentséges:). Emlékeim szerint a Some Kind of Monster klipet és kislemezt is kapott, úgyhogy elvileg a csúcspontok között kéne legyen, de valami okból kifolyólag mellettem mindig csak úgy... elsunnyogott. Nem tudom, talán már túlságosan is szimplára vették. Ami persze nem a legjobb érv, mert a Dirty Window sem egy túlbonyolított tétel, zeneileg tényleg elég egyszerű, mégis sokkal inkább kedvelem. Valószínűleg a hirtelen lecsendesedő és dallamossá váló rész miatt, ami aztán persze rövid úton ismét döngetésbe megy át, de ez a "Projector - Protector" - kezdetű részlet is el szokott indulni a belső magnómban. Viszont a bevezetője ezzel a hangzással tényleg egy kissé primitíven hangzik, ezen nincs is mit szépíteni. 

Az Invisible Kid inkább csak a címével hat megmosolyogtatónak, de maga a szám totál húzós gitártémákkal büszkélkedhet, még ha ezek csont egyszerűek is. Ha Phil Anselmo és Kirk Windstein egyszer csak összeröhögne, hogy mi lenne, ha feldolgoznák és kicsit a saját képükre formálnák egy Down-kiadványon, sokaknak tán ki sem lógna a saját dalaik közül (itt persze nem az értő hallgatókra gondolok, de...értitek:)). A My World viszont már elég semmitmondó lett, mondhatni egyszerű, de nem igazán nagyszerű. Középtájt ugyan bejön egy tökösebb gitárrész, csak addig ugye el is kell jutni valahogy... a dalszöveg meg eléggé bóvli. Arra tippelnék, hogy itt tényleg élesben alkalmazhatták ezt az "írjunk közösen dalszöveget"-féle terápiás megközelítést. Na lapozzunk... egy nem teljesen zöldfülű gitáros ujjai a Shoot Me Again esetében sem különösebben gabalyodnának össze, mégis jó hallgatni, elkap a tempója, de még ez a "Na ide lőjél!"-féle mentalitás is, egyszóval bejön. 

A Sweet Amber jórészt amolyan southern-es hatású témákkal operál, bajom nincs vele, simán elhallgatható, viszont a vége felé közeledve bedobnak egy olyan király riffet, hogy ha előtte kínosan bénáztak volna, még azt is elnézném nekik. Ezért már megérte kiadni a lemezt:)! Viszont teljességében nézve a legjobb szám nálam az ezt követő The Unnamed Feeling: ténylegesen nem lírai, de a hangvétele, az énektémák és a dalszöveg miatt mégis annak hat, pedig többnyire itt is a szimpla, de jól elkapott torzított gitárrészek érvényesülnek, néhány meglepő váltást sem nélkülözve. A jó öreg dalnokunk hallhatóan ismét beleásta magát lelki bántalmainak mélyebb bugyraiba - ez minden bizonnyal jót tett neki, nekünk pedig szintén jót tett ezzel a remek zenével, úgyhogy tiszta haszon. A Purify némiképp hasonlít a Shoot Me Again-re, itt is az a tempós, kissé punkosabb, dühös és vagdalkozó megközelítés érvényesül, csak ez talán egy fokkal még jobban is sikerült. Az énektémák szenvedélyesen próbálnak átadni valamiféle elkeseredettséget, amit a maga módján a zene is lekövet. 

Zárásként az All Within My Hands maszatolgat be a képbe, hogy aztán még közel kilenc percig tegye tiszteletét hallójáratainkban - avagy nyomorgassa őket, már ha rühelljük a St. Anger-t. Számomra viszont ez is egy kellemes darab: zeneileg ugyan nem fogja fejcsóválásra késztetni mondjuk John Petrucci-t vagy Muhammed Suiçmez-t, de a mikrofon mögött Hetfield megteszi, ami tőle telik (még ha ekkortájt nem is lehetett élete legösszeszedettebb formájában), a gitárok pedig továbbra is arra ösztökélnek, hogy légből kapott rokonaikon pengessünk. Ugyan bekerült egy téma, ami kissé úgy hat, mint valamilyen zenei geg, de mielőtt az ember eltöprenghetne rajta, hogy ez most jópofa volt-e vagy béna, már neki is állnak dörögni, fejrázás közben meg kinek van kapacitása ilyesmiken agyalni... én később amúgy arra jutottam, hogy jópofa, de amint azt már mondtam, egészében is kedvelem, akár zúznak, akár elszállósabb hangulatokkal operálnak. 

És ez igaz úgy általában a teljes korongra, így hát mi is lehetne a verdikt? A legtöbb dal nekem önmagában tetszik (a gitárszólók hiánya is csak akkor tűnt fel, amikor egy társaságban szóba került a lemez, és valaki kifejtette, hogy miért is utálja), néhány már kevésbé, és persze személy szerint hiába tudtam túltenni magam a hangzáson, attól még a szőnyeg alá sem lehet söpörni a dolgot, úgyhogy... négyes alá. Ennyi legalábbis szerintem megadható, pláne annak fényében, hogy sokan olyan black metal albumokat is klasszikusként, maximális pontszámot érő csúcsalkotásként kezelnek, amelyek kis túlzással kb. úgy szólnak, mintha a stúdió helyett a szomszéd szobából játszották volna fel őket... :)