Amikor először vettem hírét, hogy a Baroness harmadik nagylemeze Yellow & Green címen megjelenő dupla kiadvány lesz, elégedetten csettintettem. Egyfelől azért, mert a címet az akkor már két korong óta élő színkoncepció ötletes továbbvitelének tartottam (illetve tartom máig is), másfelől pedig lehet, hogy naivitás, de a dupla lemezekért én kifejezetten lelkesedni szoktam. Valahogy szimpatikus számomra, amikor egy zenekar annyira tele van ötlettel és annyi a mondanivalója, hogy az nem fér bele egy normál album kereteibe - még akkor is tisztelettel bírok az ilyen megközelítés iránt, ha a végeredmény nem találkozik teljesen az ízlésemmel (lásd pl. a The Smashing Pumpkins-féle Mellon Collie and the Infinite Sadness-t). Annak az információnak már kevésbé örültem, miszerint a zenei célkitűzés ezúttal lágyabb, kevésbé harapós dalok megszülésére irányult, mivel a bandában addig épp az volt a poén, hogy az általában súlyosabb témákat ízlésesen vegyítették a nyugis, néhol borultabb pillanatokkal. A teljes anyag előtt a March to the Sea c. számot hallottam először, ami egy rendkívül jól eltalált darab, így egyből el is csitította az aggodalmaimat, mígnem aztán...

...átrágtam magam mindkét dalcsokron, és rá kellett jöjjek, hogy ez a legjobb az összes közül. Ami önmagában még nem lett volna akkora baj, viszont igen elenyésző számban szerepeltek olyanok, amelyek minőségben a felső kategóriát képviselték. Félreértés ne essék, nem az a probléma, hogy mondjuk nincsenek torzítva a gitárok, én teljesen nyitottam álltam hozzá az egészhez, ráadásul már a korábbi albumokon szereplő visszafogottabb szerzemények közül is sok kedvencem került ki. Nem, a gond itt az, hogy a dalok nagy része egyszerűen nem üti meg a mércét. Nem mellesleg szerintem ez a dupla lemezes ötlet is inkább azután jöhetett elő, miután kitalálták a címet, mert a hosszuk összesen hetvenöt perc, vagyis egy normál CD-re is ráfért volna az anyag. Persze ott volt még ez az elgondolás, hogy a Yellow-ra mentek a rockosabb, a Green-re pedig az elszállósabb, nyugisabb ötletek, viszont én nem látom ilyen élesnek az elválasztódást, lötyiznek eleget az elsőn is, továbbá a kettes korong sem teljesen mentes a markánsabban megfogalmazott részektől - mindennek tetejébe pedig sosem mennek el igazán súlyos irányba, szóval ilyen szempontból kicsit megbicsaklik az egész. Mindennek megfelelően én sem fogom azt nézni, hogy melyik szám melyik félről származik, hanem szimplán csak a milyenségüket.

Kezdetnek vegyük a tetszetős témákat: a March to the Sea ugye már említésre került, mint mind közül a legjobb, és amint mondtam, valójában ez is inkább csak sűrűbb, tempósabb kicsit, nincs igazi keménykedés, vannak viszont jó dallamok, lendületes dobtémák, jól sikerült verze-refrén párosítás, tényleg igen remek lett. Közvetlenül utána jön a Little Things, mint másik csúcspont, ahol szinte teljesen elhagyják a zenéjük karcosabb élét, ellenben szelíd, érzékeny, mézesen-mélabúsan dallamos. Fényesen bizonyítja, hogy nem a módosult hozzáállással van a gondom, hiszen ezt is jól megírták, jól működik, jó dal. De kifejezetten tetszik még a Board Up the House, ami megint csak kevéssé, vagy egyáltalán nem következett a zenei előéletükből, mégis szórakoztató lett minden bumfordiságával együtt. A Strechmarker kellemes, andalító akusztikussága szintén közel került hozzám, rajta kívül pedig a Sea Lungs-ért tudok még lelkesedni: húzása ellenére ez is inkább klasszikus rock, mintsem sludge, viszont érzésem szerint itt értek el igazi sikert ezzel az újabb iránnyal. Legelsőképp azért, mert az énektémák tényleg emlékezetesek, szomorúan fogósak, mindenekelőtt pedig erőlködéstől mentesek.

A továbbiakról viszont túl sok jót nem tudok elmondani, még a legjobb esetben is inkább csak a közepes fölé lőnek egy kevéssel, néha pedig még kifejezetten nehéz is hallgatni, amit összehoztak. A mélypont talán a Psalms Alive gagyi, negédes prüntyögése pocsék énektémákkal: hiába próbálnak a második felével szépíteni egy kicsit, addigra már az életkedvem is elmegy, plusz a mozgalmasabb ötleteik sem igazán jók, legfeljebb nem olyan fertelmesek, mint amiket előtte kellett elszenvedni. Elég ócska még a Back Where I Belong is, ahol tényleg megmutatkozik, hogy John Baizley énekes-gitáros nem egy kimondott pacsirta - ha nagyon megerőlteti magát, illetve ha nagyon ihletett pillanatában éri a dalszerzés, azért tud hozni kifejezetten vállalható dolgokat is, de az ilyen odavetett, langymeleg próbálkozásaival teljes kudarcot vall. Az Eula zeneileg még egész hangulatos lenne, de a jellegtelen énektémák erősen lehúzzák, aztán ott a kicsit gityózósabb, kvázi slágernek kikiáltott Take My Bones Away, ami egy iszonyú semmilyen, se íze-se bűze cucc - hiába hallgatom, nyomát sem lelem azoknak a méregerős vokáloknak, amelyeket másutt felemlegetnek. Mi több, egyenesen örülök, hogy eme kis írás megfogalmazása után remélhetőleg soha az életben nem kell többé meghallgatnom.

Nem szándékozom végigmenni az összes szereplőn, a többségükben azért felbukkan néha egy-egy jobb téma, de ahhoz mindenképp kevés, hogy megmentsék őket a középszerűségtől (rosszabb esetben pedig marad a  kellemetlen erőltetettség). És szó nincs arról, hogy nem érleltem vagy nem hallgattam volna eleget: ez olyannyira nem igaz, hogy tegnap pl. álmomból felkelve is az egyik innen való dalrészlet ugrott be, ám ez mégsem kellemes érzéssel töltött el, hanem inkább bosszankodtam, hogy "na szép, most pont ez a trágya fog menni a fejemben egész addig, amíg vissza nem alszom..." Ha valaki nagyon odáig van a klasszikus rock-ért, illetve annak különféle vállfajaiért, annak azért merném ajánlani a cuccot. Hiába, hogy ez a stílus számomra túlontúl erőtlen és langyos, akinek ilyenek az igényei, azt esetleg kielégítheti, legfeljebb a szokásosnál egy kicsit nagyobb türelemmel kell viseltetnie a kevesebb talentummal megáldott vokalista nehezebben élvezhető pillanatai miatt. Ha nagyon-nagyon elnéző lennék és erősen rákoncentrálnék azokra a momentumokra, amelyek tetszettek, akkor nagy jóindulattal lehetne az értékelésem akár négyes alá is, de miért is kellene ilyen jóindulatú legyek? Ha gyakorlatiasan nézzük, akkor a korábbi zenéjük egy jelentős összetevőjét kiiktatták, megmaradt az, amit odáig inkább csak színezékként alkalmaztak, így mennyiségileg ugyan többet kaptunk, de változatosság tekintetében jóval kevesebbet (a minőségről pedig volt már szó elég). Hármas tehát a Yellow & Green, és az ezt követő lemezekről már szinte biztosan nem fogok írni, mivel amit hallottam belőlük, az kifejezetten nem tetszett (és ami még meglepőbb, hogy a Purple-nek szerintem már a borítója is elég csúfocska lett). Gond egy szál se, nyilván szívük joga olyan zenét játszani, amilyet csak szeretnének, ha ez teszi őket boldoggá, ám legyen. Hallgatni nekem ettől még nem kötelező, legfeljebb innen még lecsippentem azt a pár számot, ami tetszett, egyébként pedig maradok az első két lemeznél, valamint a minialbumoknál.