Ha valamit elkezdünk, azt minek is hagynánk félbe, úgyhogy jöjjön is egyből a Hypnotize! Ahogy arról az előző bejegyzésben már szó volt, a System of a Down-ék eredetileg dupla anyagban gondolkodtak, végül mégis inkább fél évvel később hozták ki a második felvonást. Akár egyben jönnek ki, akár beiktatnak némi időbeli eltérést, a dupla albumok gyakori jellemzője, hogy a második korong már kevésbé lesz fényes, valahogy ritkán tudják kiegyensúlyozott arányban elosztani a legjobban sikerült témákat és a végére el szokott fáradni az egész. Ez valahol talán érthető is lehet, hiszen ha teszem azt én állnék kiadás előtt egy ilyen monstre dalcsokorral, valószínűleg én is az első felére tenném a legeslegjobbakat, hogy az első hallgatáskor üssön minél nagyobbat, a másodikat pedig még akkor is jobban elviszi a lendület, ha ott már nagyobb számban szerepelnek az atipikusabb, elvontabb szerzemények. De hogy megtudjuk, hogy a System esetében ez hogy sült el, ahhoz természetesen ismét a dalokat kell meghallgatnunk, esetünkben pedig végig is vesszük őket.

Sok aggodalomra nem ad okot az Attack kezdése, ezek a marcona, fűrészelő riffek egyből beindítják az embert, és noha pont náluk nem kéne ilyesmin meglepődni, mégis elég váratlan, ahogy az első verzével szinte átmenet nélkül váltanak át egy csöndes, szinte már szelíd témába. Ezt követően tovább játszanak a hangulatokkal, csak kapkodjuk a fejünket, ahogy jönnek a jobbnál jobb húrnyűvések és énekdallamok, pazar az egész úgy, ahogy van. Ennél kevesebbet a Dreaming-ről sem lehet elmondani, mi több, talán ez a kedvencem a lemezről. Néhol elég zakkant és disszonáns, az egyik rész annyira sűrű, hogy az embernek kifejezetten az a gondolata támad, mintha két különböző szám menne egymáson, el tudom képzelni, hogy a keverés itt egy kissé feladta a leckét a hangmérnöknek. Egyébként pedig nagy ívű, megkapó refrénnel és dallamosabb betétekkel jutalmazzák azokat, akik nem rohantak el hanyatt-homlok a kezdeti kalapálás hallatán. Szerintem mesterien sikerült, noha így, ebben a formában valószínűleg csak bajosan tudnák előadni élőben. Ez mondjuk nem újdonság tőlük, néha gitárszólamokból pakolnak egymásra annyit, hogy a koncerteken már csak a főbb motívumokra futja. A Kill Rock 'N Roll egy valamivel egyszerűbb szám, és nem is csak a Dreaming-hez képest: vannak itt jó kis együtt éneklős részek meg sikálások, persze némi bolondozás is, amúgy elég frankó. A címadó pedig tipikus System, mintha csak a Toxicity született volna újjá egy fokkal kimértebb, lassabban építkező módon, persze itt már testvériesen megosztott énektémákkal. Hasonlóan nagy sláger ez is mindenki nagy megelégedettségére (legalábbis merem feltételezni, hogy a zenekar kedvelői itt igencsak elégedetten csettintenek).

Innentől viszont sajnos érkeznek a gyengébb darabok. Most ha nagyon diplomatikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy csak magukhoz képest gyengébbek, de valójában még annak ellenére sem sikerült ezeket megkedvelnem, hogy mindegyikben találhatóak jobban sikerült részek is. A Stealing Society még úgy nagyjából tűrhetően indul, még ha az ilyen "yeah, alright"-ozás nem is a szívem csücske még úgy sem, hogy nyilván poénra van véve az egész, de a folytatás összességében elég lagymatag. Nem elviselhetetlen, de számomra nem is igazán ad semmit. Pár jobb énektémától eltekintve ugyanúgy vagyok a Tentative-vel, a U-Fig viszont már kifejezetten fáraszt is. Ez a három szám nem esik valami jól, pláne így egymás után (ha nem a youtube-ról hallgatjuk csak úgy a háttérben, akkor eleve ki is szoktam venni őket a lejátszási listából), de Istennek hála a Holy Mountains ismét feldobja a hangulatot, már ha lehet ezt mondani erre az egyébként súlyos mondanivalóval rendelkező szerzeményre. Témájához illő komolysággal írták meg és adják elő, zeneileg már-már monumentális hatást keltve. Nálam az album három legjobbja közt van, ehhez kétség nem fér. Nem vártam el, hogy ezt a teljesítményt egyből megfejeljék, viszont a Vicinity of Obscenity kifejezetten ostobán hat utána, talán ezt a számukat kedvelem legkevésbé úgy az összes közül. A hülyeséget szerintem itt kissé már túlzásba vitték, a végeredményt majdhogynem kínos is hallgatni. Ide sem átallottak betenni egy részletet, ami igen jól sikerült, viszont a dal egészét nem hogy nem menti meg, de még rossz is, hogy ott van, mert a többit is meg kell hozzá hallgatni (hacsak bele nem tekerünk). A She's Like Heroin ehhez képest még úgy is felüdülés, hogy szövegileg enyhén szólva nyomasztó, amit a zenével is sikerült alátámasztaniuk. A megfogalmazás azért elég profán lett, persze ha cinizmussal igyekezték ellensúlyozni a valódi, avagy személyesebb gondolataikat, az még mindig jobb, mintha valami érzelgős negédességet produkáltak volna. Dalként viszont jó.

A videóklipet is kapott Lonely Day ismét egy általam kevésbé kedvelt szám. Nincs benne semmi kifejezetten megvetendő, inkább csak magukhoz képest szimpla és semmitmondó, ellenben könnyen befogadható és kommersz, így nem is csoda, hogy kiemelték. Végezetül jön a Soldier Side, amely cím már ismerős lehet, hisz a Mesmerize bevezetőjeként már szerepelt. Ezzel ki is derült, hogy intróhoz képest nem véletlenül volt olyan jó, hiszen innen, vagyis egy teljes dalból vették ki, hogy a két lemezt így foglalják keretbe. Nem rossz megoldás, a teljes tétel pedig kiváló lett, még azt is meg merném kockáztatni, hogy drámai erejű. Rövidebb, mint a Holy Mountains, nem annyira visszafogott és nem is annyira elvont, viszont hasonlóan komoly, néhol egész szívbemarkoló. Talán vannak, akik nem üdvözölték túlzottan a tényt, hogy Malakian jobban előtérbe helyezte magát az énektémák előadása terén, de itt kifejezetten remekel, és a Mesmerize/Hypnotize egészét tekintve is úgy vélem, hogy nem hozott rossz döntést, jól kiegészítik egymást Tankian-nel. Azzal nem tudnék vitatkozni, hogy az ő hangja kevésbé erős, de a jelek szerint ennek tudatában van és nem is vállalja túl magát.

Összességében véve érvényesült a papírforma, a második lemez nem szólt akkorát, mint az elsőként kihozott fél, ámde nem egyszerűen csak lassabban ható dalok kerültek fel ide, hanem néhány gyengusabb is, így erre már csak négyest tudok adni. Tragédiáról persze nincs szó, és a dupla album sem volt egy elvetélt ötlet, hiszen rengeteg zseniális dal szerepel itt, a nagy egészhez mérve pedig kevesebbszer érezni, hogy inkább önkifejezésre (értsd: öncélúságra) törekedtek a tökéletesség helyett.