El kell áruljam, hogy nem vagyok egy nagy metalcore-rajongó. Általában véve nem szeretem a stílust, a normál metalhoz képest sokkal megúszósabbnak tartom, zeneileg számomra sokkal kevésbé érdekes. Legtöbbször eleve a szokásos sablon érvényesül: kell egy fickó, aki morog, mint az állat, a refrén erejéig pedig befigyel a tiszta ének, de valahogy a katarzis így is elmarad, mert hiszen ettől maga az énekdallam még nem lesz jó, és általában nem is az. Közben megy az önmagában sokszor tényleg ütős darálás, morzsolgatják szépen a nem túl bonyolult riffeket, persze telepakolják az egészet breakdown-okkal, amelyek során a gitárosok kezei éppenséggel nem szaladnak végig a gitár nyakán... és persze tisztelet a kivételnek, de olyat, hogy gitárszóló, nagyon ne is várjunk... bár ha van, általában akkor sem valami izgalmas. Összességében tehát nem ad nekem sokat ez a műfaj, és szinte semmi okot nem találok, hogy metalcore helyett ne valami hagyományos metalt rakjak fel, mert abban összehasonlíthatatlanul több a mélység, az érdekesség, a kidolgozottság, vagy épp a művészi érték, hogy valami magasröptűt is mondjak. Megnéztem persze a jelenséget, mikor bejött és elkezdett divattá válni, de elég értetlenül álltam a dolog előtt, nem nagyon értettem, hogy mégis mi alapján tud valaki annyira rákattanni, hogy szinte csak ezeket a zenéket hallgassa.

Ez a véleményem az eltelt idő fényében sem változott meg, de egy általánosítás ha nagyrészt igaz is, mégsem nem fedi le a teljes spektrumot, mindig akadnak kivételek, akik hozzátesznek valami többet, akik igényesebbek, merészebbek vagy egyszerűen csak tehetségesebbek... igen, természetesen a metalcore berkeiben is akadnak ilyen bandák, magam is kedvelek ezek közül néhányat, de az a brigád, amelyről most írni szeretnék, talán nem annyira egyértelmű választás: a Gwen Stacy egy keresztény metalcore zenekar (a keresztény szellemiséget képviselő együttesek általában ezt ki szokták hangsúlyozni, úgyhogy megteszem én is), de közel sem került olyan rivaldafénybe, mint mondjuk az August Burns Red, az As I Lay Dying, a Parkway Drive vagy a Killswitch Engage (azt mondjuk sosem igazán értettem, hogy pl. az Avenged Sevenfold-ot vagy a Trivium-ot miért szokták némelyek idesorolni, én már a korai lemezeikbe belefülelve is inkább normál metalt hallottam, pont hogy tele gitárszólókkal, bonyolultabb riffekkel, jóval kevesebb tirpák döngöléssel). Érdekes egyébként, hogy elég sok top metalcore zenekar keresztény üzenettel rendelkezik, vajon miért lehet ez? Ha rosszmájúak akarnánk lenni, élhetnénk azzal a feltételezéssel, hogy talán fontosabb volt nekik a mondanivaló, amit elüvölthetnek, minthogy egy kicsivel jobban megtanuljanak zenélni, hogy valami komolyabbal állhassanak elő és ne csak a tufa breakdown-hegyeket omlasszák rá a közönségre, akik a műfaj rajongóiként talán megelégednek a brutális kalapálással és nincs különösebb igényük valami összetettebbre, mélyebbre. Hogy ez most mennyire igaz a többségre és mennyire lehet általánosítani, azt én nem tudom, de a Gwen Stacy esetében úgy vélem, hogy ez nem áll. 

Félreértés ne essék, itt sem arról van szó, hogy Yngwie Malmsteen-t megszégyenítő neoklasszikus virgázással szőtték volna tele a zenét és megújítani sem akarták olyan módon, mint például az említett August Burns Red tette, hogy egy idő után stílusidegen elemekkel pakolták tele a dalaikat, hanem egyszerűen csak úgy játsszák ezt a stílust, ahogy azt szerintem kéne, ahogy azt érdemes lenne. Itt is vannak breakdown-ok, itt is a tiszta és a marcona vokalizálás váltogatja egymást, de itt valahogy működik a dolog, még számomra is működik, holott én általában a hátam közepére sem kívánom az ilyesmit. Miért van ez? A meglehetősen pocsék borítóba csomagolt A Dialogue az együttes második albuma, és bár nagyon nem nyomoztam utána az életkoruknak, a videóklipekből úgy látom, hogy elég fiatalkák voltak, ami hallatszik is a lemezen, de ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Nem a bénázás, az útkeresés vagy a töketlenkedés jön át, hanem az ifjonti lelkesedés, a tűz, a kreativitás, a lendület, a lelkesedés. Úgy értem ha itt a bőgőt is kezelő Brent Schindler elkezdi énekelni a dallamos témáit, azok simán működnek, itt tényleg az van, hogy kiegészítik az acsarkodást, feldobják azt, és ez gyakorlatilag minden egyes dalra igaz. Mindennek tetejébe nem unalmas, nem elcsépelt, olyasmi tán, mintha valami alternatív rock-, vagy punkzenekar vokáljait hallanánk, de ezeket tényleg jó hallgatni. Aztán lehet csak engem kaptak el ennyire, ha más hallgatja meg, talán semmi extrát nem fedez fel benne, én mindenesetre nagyon eltaláltnak tartom, ahogy mondjuk a Profit Motive c. dalban, vagy az album egyik legjobbjában, az Addictionary-ban a vad üvöltözésre rákúszik ez a kellemes pop-punk orgánum. Másoknál, akik ilyen stílusban utaznak, valahogy nem érzem azt, hogy az efféle szándék megvalósítás tekintetében is ilyen szinten a helyén lenne (leginkább semennyire sem szoktam ilyesmit érezni). 

Ami még erős fegyvertény náluk, hogy zeneileg sem dögunalmasak, nem az megy, hogy a bárdisták (gitárosok) megtalálják a két legfelső húrt, aztán azokat inzultálják nagyjából végig, olykor meg bekanyarintanak valami disszonáns furcsaságot, hogy mégse mindig ugyanaz menjen, aztán kész is vagyunk - nem, itt nem ez a fajta hozzáállás dominál. Elég csak meghallgatni a címadót, amire az egyik klip is készült, és amely talán a leggyorsabban ható, legkönnyebben befogadható, de minőségben vagy ötletességben a többitől cseppet sem marad el: visszafogottabb, talán kicsit alternatív hangulatú pengetésre érkezik a már megdicsért tiszta ének, persze hamar követi őt Durci Morci (polgári nevén Geoff Jenkins, egyébként a szokásos hörgéshez képest ő is sokkal élvezhetőbb hangszínben teszi a dolgát), de gitáron már az elejétől fogva lefogják a magasabb hangokat is, nem csupán az ultra-mély tartományokban dohognak, hanem jobbnál jobb dallamos riffekkel támogatják meg a valószínűleg slágernek szánt dalukat, ami egyébként tényleg működik, tényleg jó! A zúzósabb részek is túlmutatnak azon, amit általában e műfajban kapunk, akármelyik tételről legyen is szó, szinte látom magam előtt, hogy a próbateremben lelkesen nekiveselkednek a zenei résznek és igyekeznek minél kreatívabban, minél változatosabban megfogni a kívánt hangzást és hangulatot (amikor meg tényleg nekiállnak gyűrni a breakdown-okat, azok rendre gyalulnak is). De még a talán legkeményebben induló Creation And How I See It-ben lévő, egyébként nem annyira túlbonyolított gitárriffek is akkorát ütnek, főleg az itt kivételesen durvábbra vett refrén alatt, hogy ha nagyon rá volnék kényszerülve arra, hogy a lemezen hallható sok közül megnevezzem a legnagyobb kedvencemet, valószínűleg erre a dalra esne a választásom. Nem lennék meglepve, ha a legtöbben már a második alkalommal együtt üvöltenék a két úriemberrel, hogy "LIARS! TRAITORS! SPIEEEES!" 

De végig lehetne menni mind a tizenegy számon, minden esetben ki tudnék emelni valami finomságot, valami ütős részletet, ami feldobja őket, a minőség végig egyenletesen magas, öt-hat darab pedig egyenesen kiemelkedő (többségük szóba is került). Külön említésre méltó még a záró akkordokat szolgáltató The Sound Of Letting Go jóféle levezetése: színezésképp korábban is hallható volt némi billentyűs hangszer, de itt valamivel nagyobb hangsúlyt kap. Ez nem csak a dal nyugisabbra vett első felére értendő, hanem később sem tűnik el és egyéni hangulatot, sajátos arculatot ad, ahogy a torzított gitárok örvénylésében is vissza-visszatér. 

A stílus iránt való idegenkedésem ellenére itt minden gond nélkül adom meg az ötöst: ez az album az általam hallott metalcore anyagok közül talán a három legjobb közt is ott lehet, bármikor fel tudom tenni és örömmel, elismeréssel tudom hallgatni.