A Believer-rel kapcsolatban annak idején sokszor akadtam ezekre a hangzatos toposzokra, miszerint ők az egyik legnagyobb technikai tudással rendelkező thrash zenekar, ezen felül a metal és a klasszikus zene összeházasításának úttörőiként abban is komoly szerepet játszottak, hogy e két műfaj között mára érezhetően leomlottak a korlátok. Ha ilyen véleményekre bukkanok egy bandát illetően, akkor több se kell nekem, és máris utánajárok a hallottak valóságtartalmának, viszont a híresztelésekkel ellentétben mégsem eszik itt olyan forrón a kását. Nem mintha bele tudnék kötni az egyébként teljesen profi hangszeres játékba, ez nagyon nem az a zene, amivel ittasan lehetne felmenni a színpadra, hogy majd elmaszatolnak valamit (vagy ha mégis megtennék, hát hamar kakofóniába torkollna az egész), viszont ilyen beharangozás után én egy árnyalatnyival technikásabb, összetettebb megközelítésre számítottam, a '86-ban alakult együttes azonban nem nagyon áll neki villogni, az öncélú tekerés vagy a virtuóz magamutogatás hallhatóan nem kenyerük. És noha már az elejétől fogva valóban hallható a komolyzene iránti vonzalmuk, ez akkoriban inkább csak átkötő hangjátékokban mutatkozott meg, amikor pedig konkrétabban igyekezetek összefűzni a két világot... nos, abban én olyan sok extrát nem hallottam, illetve pont az az albumuk volt számomra a legbefogadhatatlanabb, amelyre a leginkább jellemző ez a szerzői hozzáállás. Ennek megfelelően inkább egy olyan lemezük értékelésére vállalkoztam, amely kevésbé hajmeresztő, vagyis a kiismerésére nézve kevesebb extrém kihívást tartogatott számomra, ez pedig a bemutatkozó Extraction from Mortality.

A negyven percet egy kevéssel átlépő korong feszes, óramű pontossággal feljátszott, karcos, de némiképp száraz thrash metal-t tartalmaz. Annyira azért nem tüskés, hogy a stílus értő ismerői ne tudjanak egyből kapcsolódni hozzá, plusz a hathúrosok felelősei is egész jó fejek lehettek a stúdióban, mivel a basszusgitár végig jól kivehető, néha még picit előtérbe is kerül. Kezdjük mindjárt az igazán jól sikerült tételekkel: a Blemished Sacrifices kérdés nélkül a kedvencem innen. Vad, szinte már kapkodós tempójától hamar elkerekedik az ember szeme, hogy a mesterien elkapott riffekről ne is beszéljünk - persze mégis beszélek róluk, mert máshol már nem feltétlenül értek el hasonló a minőséget. Ez a címadóra viszont pont nem áll, a klasszikus zenei bevezető itt meglepően oldott gitártémákba fordul át, hogy aztán ezek is igen hamar átadják a helyüket az intenzív, horzsoló zúzdának. És még a csordavokálos refrén is jól szuperál! Hasonló magasságokból csipegeti ki a szemünket az albumot indító Unite, ami a nem meglepő módon komolyzenei ihletettséggel bíró intro miatt majdnem hét percesre nyúlik, persze önmagában nézve ez is egy elég agresszív, ezzel együtt fantáziadús húrgyilkolás emlékezetes gitárszólóval. Ezután a mesterhármas után a Vile Hypocrisy-t lehet még közeli versenyzőként említeni: tán csak annyival marad el az előzőektől, hogy a szikár főriffjeit viszonylag sokáig húzzák, viszont a középrész hipergyors durvulásától szem nem marad szárazon:)!

A további szerzemények többnyire még jók, de legalábbis átlagosak, nem bővelkedvén olyan elemekben, melyekre különösebben felkaphatnánk a fejünket. A Tormented elég enervált nyitánnyal kezd, de az általános mintát követve nem halogatják, hogy nagyobb fordulatszámra kapcsoljanak - ehhez hasonló lendületű a Shadow of Death is, ahol amúgy a nyitó motívumok valahonnan nagyon ismerősek, emellett néhány kevésbé precíznek ható, sietve elsikált témát is beiktattak. Két dallal viszont kevéssé, illetve egyáltalán nem sikerült megbarátkoznom. A D.O.S. (Desolation of Sodom) zeneileg valahogy visszásnak érződik, a címadóval ellentétben pedig az itteni csordavokál is elég furcsa és kényelmetlen, nem igazán jön ki hozzá a szöveg. Végül pedig itt van a Stress, ami igazából egy fura, zavaros hülyeség gyors dobok alá flegmán odamekegett "énekkel", ami unalmas riffekkel és pop-ba hajló pengetésekkel keveredik. Nyilvánvalóan levezetésnek szánták a sok dörgedelem és agresszió után, vagyis egyfajta poén akart ez lenni, de nekem sajnos nem sikerült nevetnem, mert nem valami jó hallgatni. Úgy kilóg innen még így a végére száműzve is, hogy ezt követően vagy nem lesz kedve az embernek újra elindítani az elejétől, vagy épp rekordsebességgel ugrik vissza a Unite-ra, hogy minél előbb kimossa a füléből ezt a bugyutaságot.

Vegyes tehát az összkép, viszont ami az albumon igazán jó, az tényleg nagyon jó, thrash-őrülteknek ezért vétek lenne elmulasztani ezeket a kifejezett gyöngyszemeket, én pedig a magam részéről négyest adok a lemez egészére. Elképzelhető, hogy összefutunk még itt az együttes nevével, egy-két korongjuk továbbra is piszkálja a fantáziámat...